Oroszlán Vigadó tér, kutyáslány Aquinói Sent Tamás talapzata, négy evangélista
KUTYÁSLÁNY

2007, Budapest, Vigadó tér, bronz, életnagyság    

Antall István:

Állati hűségünk: humánum

Raffay Dávid Kutyás lánya a Vigadó téren

Budapest, 2007. április 24, kedd, 14 óra

 

Egyedül az vonzó az emberben, amit állati mivoltából megőrzött, átmentett a mának. Az állat életében, az állati társadalomban nincs önzés, és nincs hazugság, csak adottság van, képesség van és tudás. A természet rendjét nem bontja meg semmi, a viszonyok, a rangsorok, emiatt az értékek is, a kegyetlenségig tiszták és átláthatók, a botlást nem követheti önfelmentő magyarázat, mert a tévedés többnyire maga a vég. Csak a megmaradás számít, csak a fajfenntartás lehető legmélyebbre kódolt üzenete: az önfeladásig, az önpusztításig folytatott küzdelem a csapatért, a falkáért, az utódokért. Nincs egyrészt és nincs másrészt, nincs esélye a mérlegelésnek, a kitérésnek, csak természet van, a minden áron továbbadandó, átörökítendő teremtő jel.

Hiába került az állat évezredekkel ezelőtt emberi közösségbe, lett része az ember életének, az állat játéka mindig a megmaradás drámája szerint zajlik, legfeljebb az ember kedvét leli mindabban, amit az ösztönök az egymásra utaltság körén belül még tűrnek és elviselnek.

Eképpen nem a közönségnek való kedveskedés, és nem a könnyen sápadó idill felidézése vitte Raffay Dávid művészi elképzeléseit, mindennapi szobrászatát az állatvilág, az embervilág közelébe. Sokkal inkább az ösztönök, a lélek rezdülése, az izomkötegek mozdulása, a kapcsolatok mélylélektani bonyolultsága, a látható bőre alatt sejlő, a gerezna mögött rejlő folyamatok, az ebben mozduló sejtések foglalkoztatják. Csak a teljes közöny és a nagyképű tájékozatlanság hiheti azt, hogy ez a szobrászat - ábrázoló, elbeszélő, irodalmias eszközökkel operáló, a manierizmus vagy az üres klasszicizálás pózaiba dermedt látványosság. Analízis ez, mégpedig a legkegyetlenebb, mert hátat fordít a XX század nagy kísérleteinek, a szerkezet és a faktúrák keresésének, a test által inspirált és attól elszakadó látványnak, hátat fordít annak az intellektuális kalandnak, amely kizárólag a forma felől bontja meg a kétségtelenül sebezhető harmóniát. Még csak nem is visszafordulás ez a magatartás a szobrászat történetének nagy iskoláihoz. Nem öltenek új jelmezt az antik hősök, nincs barokkos drapéria és léleklobogás, a digitális világ nézőkéjében vibrál új romantika, sokkal inkább a köznapiság költészete képes a látványon felül emelkedni, egy új elgondolást teremteni, egy új filozófiát ígérni. Nem retro értelmezés ez, hanem átélése a csak távolról ismerős helyzeteknek, átrendezése az agresszív ideológiákkal, és az égig érő pedagógiákkal körülcövekelt tételeknek, kikezdhetetlennek vélt dogmáknak.

Kétségtelen tény, hogy Raffay Dávid szobrászati megnyilvánulása már első köztéri jelentkezése óta egyedi jelenség, mi több nem egy korai tanulmányában ott sejlett már a külön utas, a trendektől elforduló szándék, a kert, az a bizonyos Epres, amelyben annyi alkotó és annyiféleképpen fordul termőre, ez a fiatalember egyáltalán nem látszott társtalannak. A hullámokban megújuló és esetenként zavarba ejtően túlnépesedő Kő Pál osztályokban a szakma kétségbevonhatatlan, ha úgy tetszik klasszikus iskolát követő elemeit számosan kóstolgatták nagy elszántsággal. Mintha őket előbb érdekelték volna a tárgy szellemiségében rejlő próbák, mint a többé-kevésbé szobrászi formákra aggatott teóriák. Persze nem falankszban előrenyomuló, szellemi szigorban szerveződő alakzat ez, hanem kételyeik és kétségeik mentén tapogatózó, egymásra szemérmesen figyelő növendékek, szemlélődő, kíváncsi, nyitott fiatalok, meg-megújuló tájékozódása. Meditatív közeg, ahol mégsem folyik könnyen szét az idő, mert ez mindenkinek személyes felelőssége. Raffay Dávid itt is az igényes és alapos felkészültség belső kényszerével dolgozók közé tartozott, talán épen azért, mert családjából két dolgot hozhatott magával: a hithez és a történelemhez való erős ragaszkodást. Előbbi, a transzcendeciát a költészet szabadságával művelő, továbbgondoló önálló személyiség kialakulásához, utóbbi korántsem a stiláris historizmus, sokkal inkább a közösségi felelősség felé tűz ki tájékozódási pontokat. Raffay Dávid már csak ezért sem lehet passzív illusztrátora, egyszerű leképezője a látott világnak, ám közben ez óvja meg attól, hogy széles gesztusokkal mímelje a nagyvonalúságot, teátrális jelenséggé tegye, eljátssza az invenciót.

Raffay Dávid az állat és az ember kapcsolatában, de a szobrászatban is az időtlenség, a keresetlenség, a szó legtisztább értelmében megfogalmazható ártatlanság, ha úgy tetszik: egy új ősiség felmutatója, az átlátható helyzetek művésze. Szobrászata eredendő szobrászat, innen és túl is az ábrázoláson. Teljes elfordulás a felület játékaitól és a plasztika felületességétől. Csak annyira foglalkoztatja a felszín, hogy a dolgok mélyére hatolhasson. Látványelvű és mégsem fűrészporos realista mert a tételes valóságban rejlő költészetet, a helyzetben rejlő drámát firtatja. Egyénisége, finom érzékenysége hajtja, tehetsége emeli ki közegéből, s teszi, hogy ne feledkezhessék meg rólunk.