Oroszlán Vigadó tér, kutyáslány Aquinói Sent Tamás talapzata, négy evangélista

• A KIMMER ÍJÁSZ PEKINGBEN

Csaknem negyven szobor – hatásos kisplasztika – és tizennégy köztéri munkáról készített fotó jelzi, hogy Raffay Dávid, a fiatal nemzedék mostanára már beérett, karakteres művésze nagyon is komolyan gondolja a szépség szolgálatát. Számára a szobor – Michelangelótól korunk nem egy alkotójáig gondolták így – elsődlegesen vallomás. Vallomás, amely – némelykor a Bibliát, a mítoszt, a magyar hiedelemvilágot is idelopva – nem áll meg a térben kiterjeszkedő, indáival sokszor abba kapaszkodó, szinte organikusan növő plasztika formavilágánál, hanem valaminő benső élményt is közvetít.

          Azon lehet töprengeni, hogy a technikailag kitűnően végigvitt – a forgástengelyt csaknem „világtengelynek” láttató –, egyensúlyhelyzetével, artisztikus palástjával különleges műnek (még inkább a nézőnek, a sok irányból gazdagodó esztétikai élmény befogadását segítve) szüksége van-e azokra a történelmi és hittudományi tapasztalatokra, amelyeknek révén a plasztikai kifejezőerőn túllépve a gondolatiság is hat?

          Magyarán, ha nem merülünk bele őstörténetünkbe, és számunkra idegen a Biblia jelképrendszere, a gyönyörködésen túl értjük-e a „léglökéses” lován a közegellenállást és az ellenséget legyőző Attila (2004, bronz) száguldását, illetve érzékeljük-e a Jeruzsálemi bevonulás I–II. (1991, bronz) szentséges pillanatait?  

          Hogyne érzékelnénk, hiszen a míves megmunkálás – lett légyen fáról (diófáról, hársfáról, cédrusfáról), kőről, terrakottáról vagy bronzról szó – az anyagon túl sejtelmet is közvetít. Ám akit csak valamennyire is megérint a körplasztikák, domborművek látványszépsége mögötti történelmi, mitológiai és művelődéstörténeti réteg, az elementáris élményben részesül. Föltárul(hat) előtte a plasztikai gondolkodás jelképtárral erősített mélyebb összefüggésrendszere is. A nagy köztéri szobrokra (Aquinói Szent Tamás – 2001, Piliscsaba; Tinódi Lantos Sebestyén – 2000, Dombóvár; Szentháromság-szobor – 2006, Zalavár) éppúgy áll ez – Raffay fiatalon is mestere a téralakító szenvedélynek –, mint a már említett kisplasztikáira.

          Kora fiatalságától kezdve a faragás bűvkörében él. Nála a véső, a fizikai munkán túl, bizonyos szellemi folyamat elindítója és beteljesítője. Természetesen van különbség, a téma közvetítette üzenet is ezt kívánja, a durva felületű Sárkány (kő, 1992) és a csiszolt palástú Virágmadár (2007, kő) között – ez utóbbi messze túl az organikus kertélményen mítoszi mezőket ugyancsak érint –, mint ahogyan a fa finom erezetét megvillantó Gnúantilop I. (2003, diófa) és Gnúantilop II. (2002, cédrusfa) csiszolt palástja is, száguldásra-röpülésre emlékeztető mozgásimitációval, jócskán eltér a kétalakos Szent József tanítja Jézust (2005, hársfa) nyugságában is dinamikus, fény-árnyék plasztikai villódzást mutató redőitől.

          Igaz, ezek jobbára technikai fogások, de mélyükben bizonyos igazságokat hordoznak. A bestiáriumból kiszabadult – kiszakított – állat éppúgy eme sajátos „emberkert” része lesz, mint a bibliai történést idéző munkás asztalos nevelő-tanító, az anyag titkát hitté, erősítő páncéllá emelő cselekedete. Különösen a köztéri szobrokon észlelni, bár a megmunkált anyag csak nagy áttételeken keresztül közvetíti, a személyesség eme jegyét: a méltóságot mint benső értéktartalmat.

          Raffay Dávidnak van füle a valódi „hősök” és a hősiesség nélküli „hősök”, tágabban ég és föld mítoszi összhangzatának – eme különös muzsikának – a meghallására. Mi több, alakító ereje is, hogy gyakran a magyar ősiség terepén járva összeszikráztasson dolgokat. Kis bronzplasztikáinak egyik vonulata, az Íjász (1999) és a Csodaszarvas is (2003), visszavisz a hősi múltba, illetve a sok érhálózatot egybekötő mitológiába (ősvallásokba, hiedelemvilágokba). A nővé változott űzött vad – „a mondabeli ünő (magyar Eneh) az ősvallások nagy istennőinek egyik állatalakja, a görög Artemisz Elaphioszé, Helenéé, Tündér Ilonáé…” – úgy is mint korunk koronája, életünk legtermészetesebb része lesz. S hogy a teremtett szépségben – lásd a Csodaszarvas, a Csodakecske I. (2003, bronz) és Csodakecske II. (2011, bronz) életfaagancsát – ott lakozik, legalább is a keresztény értelmezés szerint, az igaz hitre áhítozó lélek is, az anyagformáláson túli erők eszmei hozadékát jelzi.

          A zsánerszobornak (Kutyás lány – 2007, Budapest, Vigadó tér), jóllehet modern korunkban szokatlan az ilyen meghitt „találkozások” megörökítése, hangulata van, s a Kisfiú szamárral (2010, bronz) című kisplasztika is – a biblikus motívum adta többlettel – az út megismerésének zsánernél jóval több élményét sugározza. A Szarvas (2011) táncos lábainak és agancshálójának különös ornamentikája pedig azt sugallja, hogy a szépségfaktor égbe kívánkozó vágy is, mintha „lélekdobozunk” el akarna szakadni a Földtől.

          A csaknem két évtizedet átfogó, kisméretű állatfigurák – a Vakaródzó szamártól (1992) a Páváig (2007) és Oroszlán II.-ig (2010) – arról vallanak, hogy a nemegyszer égi körbe emelt bestiárium alkotója finom mívű anyagformáló, ugyanakkor a plasztikába lelket lehelő, s eme hitben élő romantikus is. Invenciózus figurái közül is kiemelkedik a Racka kos I. (2003, bronz); bravúros, bongyor palástja plasztikai unikum.

Szakolczay Lajos
 Lyukasóra 2011/2. szá

KÖZTÉRI SZOBROK

 Eddigi tizenegy köztéri szobrom közül kilencet tudok bemutatni, igyekszem pótolni.        
• KISPLASZTIKÁK

A teljesség igénye nélkül...