 |
• A KIMMER
ÍJÁSZ PEKINGBEN
Csaknem
negyven szobor – hatásos kisplasztika –
és tizennégy köztéri
munkáról készített
fotó jelzi, hogy Raffay
Dávid, a fiatal nemzedék
mostanára már beérett, karakteres
művésze nagyon
is komolyan gondolja a szépség szolgálatát.
Számára a szobor –
Michelangelótól korunk nem egy
alkotójáig gondolták így
– elsődlegesen
vallomás. Vallomás, amely –
némelykor a Bibliát, a
mítoszt, a magyar
hiedelemvilágot is idelopva – nem áll
meg a térben kiterjeszkedő, indáival sokszor
abba kapaszkodó, szinte organikusan növő plasztika
formavilágánál, hanem
valaminő benső élményt is
közvetít.
Azon lehet töprengeni, hogy a technikailag kitűnően
végigvitt – a
forgástengelyt csaknem
„világtengelynek”
láttató –,
egyensúlyhelyzetével,
artisztikus palástjával
különleges műnek
(még inkább a nézőnek, a sok
irányból
gazdagodó esztétikai élmény
befogadását segítve)
szüksége van-e
azokra a
történelmi és hittudományi
tapasztalatokra,
amelyeknek révén a plasztikai
kifejezőerőn túllépve a gondolatiság
is hat?
Magyarán, ha nem merülünk bele
őstörténetünkbe, és
számunkra idegen a Biblia jelképrendszere,
a
gyönyörködésen túl
értjük-e a
„léglökéses”
lován a
közegellenállást és az
ellenséget
legyőző Attila (2004, bronz)
száguldását, illetve
érzékeljük-e a Jeruzsálemi
bevonulás I–II. (1991,
bronz) szentséges pillanatait?
Hogyne érzékelnénk, hiszen a
míves
megmunkálás – lett légyen
fáról (diófáról,
hársfáról,
cédrusfáról),
kőről, terrakottáról vagy bronzról
szó
– az anyagon
túl sejtelmet is közvetít. Ám
akit csak
valamennyire is megérint a
körplasztikák, domborművek
látványszépsége
mögötti
történelmi, mitológiai és
művelődéstörténeti
réteg, az elementáris
élményben
részesül. Föltárul(hat) előtte
a plasztikai
gondolkodás jelképtárral
erősített
mélyebb összefüggésrendszere
is. A nagy
köztéri szobrokra (Aquinói
Szent Tamás – 2001, Piliscsaba; Tinódi
Lantos Sebestyén – 2000,
Dombóvár; Szentháromság-szobor
–
2006,
Zalavár) éppúgy áll ez
– Raffay
fiatalon is mestere a téralakító
szenvedélynek
–, mint a már említett
kisplasztikáira.
Kora fiatalságától kezdve a
faragás
bűvkörében él. Nála a
véső, a fizikai
munkán túl, bizonyos szellemi folyamat
elindítója és
beteljesítője.
Természetesen van különbség, a
téma
közvetítette üzenet is ezt
kívánja, a
durva
felületű Sárkány (kő,
1992) és a csiszolt palástú Virágmadár
(2007,
kő) között – ez utóbbi messze
túl az organikus kertélményen
mítoszi mezőket
ugyancsak érint –, mint ahogyan a fa finom
erezetét megvillantó Gnúantilop
I. (2003, diófa) és Gnúantilop
II. (2002,
cédrusfa) csiszolt
palástja is,
száguldásra-röpülésre
emlékeztető
mozgásimitációval,
jócskán
eltér
a kétalakos Szent József
tanítja Jézust (2005,
hársfa) nyugságában is
dinamikus, fény-árnyék plasztikai
villódzást mutató redőitől.
Igaz, ezek jobbára technikai fogások, de
mélyükben bizonyos igazságokat
hordoznak. A bestiáriumból kiszabadult
–
kiszakított – állat
éppúgy eme
sajátos
„emberkert” része lesz, mint a bibliai
történést idéző
munkás asztalos
nevelő-tanító, az anyag titkát
hitté,
erősítő páncéllá emelő
cselekedete.
Különösen a köztéri
szobrokon
észlelni, bár a megmunkált anyag csak
nagy
áttételeken keresztül
közvetíti, a
személyesség eme jegyét: a
méltóságot mint
benső értéktartalmat.
Raffay Dávidnak van füle a valódi
„hősök” és a
hősiesség
nélküli „hősök”,
tágabban ég és föld
mítoszi összhangzatának – eme
különös
muzsikának – a meghallására.
Mi több, alakító ereje is, hogy gyakran
a magyar
ősiség terepén járva
összeszikráztasson dolgokat. Kis
bronzplasztikáinak egyik
vonulata, az Íjász (1999)
és a Csodaszarvas is
(2003), visszavisz
a hősi múltba, illetve a sok
érhálózatot
egybekötő mitológiába
(ősvallásokba,
hiedelemvilágokba). A nővé változott
űzött
vad – „a mondabeli ünő (magyar Eneh)
az ősvallások nagy istennőinek egyik állatalakja,
a
görög Artemisz Elaphioszé,
Helenéé, Tündér
Ilonáé…” –
úgy is mint korunk
koronája, életünk
legtermészetesebb része lesz. S hogy a teremtett
szépségben – lásd a Csodaszarvas,
a Csodakecske I. (2003,
bronz) és Csodakecske II. (2011,
bronz) életfaagancsát – ott lakozik,
legalább is a keresztény
értelmezés
szerint, az igaz hitre áhítozó
lélek is, az anyagformáláson
túli erők eszmei
hozadékát jelzi.
A zsánerszobornak (Kutyás lány
– 2007, Budapest, Vigadó tér),
jóllehet
modern korunkban szokatlan az ilyen meghitt
„találkozások”
megörökítése,
hangulata van, s a Kisfiú szamárral (2010,
bronz) című kisplasztika is –
a biblikus motívum adta többlettel – az
út
megismerésének zsánernél
jóval
több
élményét sugározza. A Szarvas
(2011)
táncos lábainak és
agancshálójának
különös ornamentikája pedig azt
sugallja, hogy a
szépségfaktor égbe
kívánkozó
vágy is, mintha
„lélekdobozunk” el akarna
szakadni a Földtől.
A csaknem két
évtizedet átfogó, kisméretű
állatfigurák – a Vakaródzó
szamártól (1992)
a Páváig (2007) és
Oroszlán II.-ig
(2010) – arról vallanak, hogy
a nemegyszer égi körbe emelt bestiárium
alkotója finom mívű
anyagformáló,
ugyanakkor
a plasztikába lelket lehelő, s eme hitben élő
romantikus
is. Invenciózus
figurái közül is kiemelkedik a Racka
kos I. (2003, bronz); bravúros,
bongyor palástja plasztikai unikum.
Szakolczay
Lajos
Lyukasóra 2011/2. szá
|