• BEVEZETŐ RAFFAY DÁVID KATALÓGUSÁHOZ

Raffay Dávidnak itt az ezredfordulóban annyi szobra lehet, ahány éve. Úgy 30 körül. Korához képest termékeny alkotó. De hát valójában jó negyedszázados szobrászi múltja van - életrajzi önvallomása szerint hároméves korától, 1976 óta "foglalkozik" szobrászattal. Épp húsz évvel később, 1996-ban szerez diplomát, Kő Pál osztályában. Még előbb, 1994-ben a németországi Mayen művésztelepének résztvevőit készteti ámulásra, vöröslávából készített Kapuőrző oroszlánjával. Diplomamunkáját, Tinódi Lantos Sebestyén Lovasszobrát 2000-ben bronzból kiöntve felállítják Dombóváron, a magyarság keresztény hitre térése és államalapítása millenniumának egyik országosan legjelentősebb, figyelemreméltó alkotásaként. Mikor tájt ezt avatják, kap megbízást eleddig harmadik köztéri főműve, a piliscsabai Pázmány Péter Katolikus Egyetem elé 2001-ben elhelyezett Aquinói Szent Tamás megformálására.

A szemre bohémnak látszó, hetykebajuszú, szokatlan pályakezdésű fiatalember Raffay Dávid Salvador Dali-san különös jelenség, akinek indulása figyelemfelkeltően határozott, egyenesívű, munkássága tudatos, alkotásai kiérleltek. Nem látszik útkeresése, mintha csak főművekben és biztos irányokban tudna gondolkozni - pályája elején rögtön a zenitre lép. Talán súlyosnak tűnik a szó, de kollekcióját szemlélve nem látszik túlzásnak: egy ifjú mester. Az ember szeretne kételkedni kicsit, hogy valóban mindent tudhat-e a szobrászatról ez a huszonéves ifjú, de hát a művek, a legkisebbektől a legmonumentálisabbakig a magabiztosságot, a mesterség tudásának birtoklását sugározzák. Téma, technika, gondolat, szellemiség, megjelenítés harmóniája, művészi egysége valamennyi alkotása.

Magam is dombóvári lévén, számomra a legmegkapóbb, hozzám legközelebb álló Raffay mű a Tinódi Lantos Sebestyén Lovasszobra. Első találkozásunkkor revelációként ért a kompozíció, az egész, de különösen az, hogy a lovas-lantos Tinódi nem a lovasszobor ábrázolásoknál szokott módon lóháton, nyeregben, hanem a paripa lábainál a földön törökülésben ül, és hangszerét pengeti. Ez a látvány - a kecses, kevély, sajátos pózú állat figyelmesen gazdája felé fordulva szív alakot formázó beállításával; a nyalkán, peckesen ülő délceg lovas elhelyezésével és lantpendítésével s az a többszintű viszony, amely ezek tárgyi és térbeli részleteinek és egységének dimenzióiban „fölcsendül” - mint egy ősrégi, talán éppen Tinódi-korabeli hang fölzendülése, szinte az ember minden érzékszervére hat. Magával ragad. Az összhang tör elő a különösségek disszonanciáiból. Nem azonnal érzi ezt megérintettségében a szobor szemlélője, hanem a vizuálisan érzékelt dinamikus látvány együttes feltárulkozásából, körbejárásától keletkezik benne ez a ritka - legtöbbször talán gyönyörű templomokban átélt - belső hangütés. Valahányszor fölötlik bennem a gondolat e szobor előtt, hogy miként a munkásságában, tevékenységében sokszínű Tinódi a XVI. században - egy sebesüléséből a helyi várban lábadozva, éppen itt Dombóváron „szörzött” Jáson és Médea széphistóriájával - a magyar históriás ének megteremtője lett, Raffay Dávidnak ez a műve vajon nem a XXI. század magyar históriás szobrászatának elindítója-e?

Megragadja az embert az is, ahogyan maga az alkotó vall erről a dombóvári hatalmas platánok és hársak ölelésében örökkön kedvesen beszédes és cselekményes, mesélő-regélő szobráról: „Tinódi lényén ünnepélyes komolyság árad szét, mosolyát komoly gondolatok váltják fel: az ének a Történelemrő1 szól. A lanton megpendül az első húr, a legelésző ló kíváncsian lendül a megszokott hangok irányába: mit hallunk most? Bensőséges, ölelő mozdulatával szív alakba fogja gazdáját. Szeles, gyermeki lendülettel, de az erdei vadak finom figyelmével fordul felé. Tinódi koncentrál, tudja, hogy figyelik. Katonás viselkedése felelet a ló vadóc kedveskedésére, gömbölyded formáira. Jó pajtások, ismerik egymást lelkük legmélyéig. Az élővilág másik része, a növényzet szőnyegornamentika módján jelenik meg a földön, zeneszerűen körülfolyva Tinódit, körülfonva a ló patáit, és a nyereg díszítéseként. A ló elölnézetének ellentéte a hátoldala, mely belefeszül a térbe, a nyerget pajzsként tartja kitárt oldalán, védi gazdáját a kemény idők csapásai ellen. Jelenthetné akár az akkori magyar világot.

Raffay kisebb, kisplasztika méretekben ábrázolt - eleddig nagyobb számban készített - alakjai sárkányok, kígyók, oroszlánok, gnúantilopok lovak, juhok és szamarak. Ezek a kicsiny remeklések egy gyermeki világ mesékbe vont, bölcsességet és meghittséget ontó, klasszikus figurái. Lágyak, puhák, megszelídítettek. Oly mértékben átlelkesítettek a művészi erőtől, hogy anyagszerűségük már-már éterivé, légiessé transzponált. Amit látunk - a tárgyiasult szellem. A jóságos jószágok esztétikai eszményekkel telítettek - szépek, nyugalmat sugárzóak, humanizáltak. Ha kompozícióba vonja őket a szobrász - pl. Szüret, Jeruzsálemi bevonulás - az ábrázolt jelenet életképszerűen meghitt, Bibliai, derűsen családias és befogadó, közvetlenségével hatóan ünnepélyes és emelkedett lesz. Raffay tud valamit, ami a legnagyobb alkotókra jellemző: a tárgyként létező műbe belevitt alkotói erő és teljesítmény hatására a művészi tárgyhoz az a kultúrkör is hozzátapad, a nézőben hozzákapcsolódik, felidéződik, amelyre a téma és az ábrázolás utal.

S mintha kétirányúan művelné a matériába épített költészetet: egyrészt a poézist beleviszi a világba. Vésve. Hogy az anyagban is látsszék, és maradandó legyen. Megkísértve az örökkévalóságot... Másfelől megkísérli a poézist kifejteni, kiszabadítani a világból. A szörnyeknek és vadaknak is szelíd hajlatait, lágy íveit megtalálva, kitárva. A kemény vadságot a lágy formákban föloldva, az ordasságot érvénytelenítve. Szétáradó, megajánlott szeretettel. Hiszen amihez nyúl, amit megformál, azt szereti. Vagy eleve csak azt érinti meg, amit már megszeretett... S azért: felelősséget is vállal...

Végre egy szobrász, aki - korszerűségét ebben látva - mindenki számára szerethetővé akarja szelídíteni ezt a bolond, szerteszét bukdácsoló világot!

Raffay Dávid kevés számú, de nagyon karakteres munkáiból jól kiolvasható: a művész kezéhez, szívéhez és eszéhez közel áll az élet, a természeti környezet, az emberi világ. S csak annyit kíván, annyit lát szükségesnek igazítani rajta, hogy a mindenütt eredendően jelenlévő ember arca és szelleme - ahogyan Isten teremtette - előtűnjék. Teremtő gondolatokkal él és teremtő mozdulatokkal dolgozik közöttünk Raffay Dávid. Nem az univerzum problémája, nem a kicsinyes individuum viaskodó ágaskodása vagy a drámai konfliktusok görcsei érdeklik, nem is az anyag problematikája foglalkoztatja. Az számára - miként Adynak a maga művészetéhez használt kellékei - „csak cifra szolga.” Ő az úr, ezért jókedvűen teremt és - játszik. Mer játszani, mert tudja, hogy erős. Meri játékosra venni a világba való beavatkozást, mert tudja, hogy a legtisztább, legmagasztosabb dolgok a legnagyobb egyszerűséggel érhetők el, és a letisztult egyszerűségben mutathatók fel. Formái, technikái, a követ s a fémet könnyűvé emelő anyagkezelése, puhításai, lágyításai ebből az antropomorfizmusból következnek. Állatfigurái tanúsítják: a természet szabadságát próbálja követni. Természetszerűvé, természetessé igyekszik tenni műveiben az emberi lényeget. Talán fordított szervesség ez, amikor a természetet, a létezőt és a lényeket formálja emberivé, emberré. Köztéren álló műveiből érzékelhető: a szellem és az emberi szabadság tisztasága és végtelensége az ő számára tiszteletet parancsoló, mindenek felett való.

A humanizmus, a poézis és a játékosság Raffay Dávid végtelenül komolyan vett s igényesen teljesített szobrászművészi munkásságának ihletője. A mesterségbeli tudás, a magabiztosság, az ábrázolt téma tisztelete, lényegének átélése és kifejezése, bonyolult világunkban az emberségesség és az otthonosságérzet kinyilvánítása minden elkészült műve. Mesél, előad és kibontja a legendák szépszálú-sodrású szövetét. Szobraiból egy, Saint-Exupéry Kishercegéhez hasonló birodalom teremtődik körénk... Művészete máris igazoltan sokgyökerű: ismeri a népéletet, a népművészetet, a történelmet, hatottak rá és elevenek benne a legendák, a mesék, a mítoszok, szereti az állatokat, a természetet, s mindenek felett az embert. Az őt körülvevő világ közepére álló, s a dolgokat maga köré magának - mindnyájunknak - elrendező, teremtő embert. Aki "igazodni magára mutat." Aki örömét leli az alkotásnak nemcsak ünnepi értelmében és értékességében, minden elkészült produktumában, de az erőfeszítést kívánó boldog folyamatában is.

A pályája elején járó Raffay Dávid a magyar szobrászatnak több mint nagy reménysége - tehetség. Erős, dinamikus, sokra képes, érett alkotó. A huszonegyedik század magyar művészetében biztos teljesítményeket nyújtani képes, kiváló szobrász. A szobrászi anyagban s anyaggal kifejezhető művészi mondanivaló hoz szükséges tudás és eszközök birtoklásán és magabiztos használatán túl táncol, énekel, zenél, lovagol, boldog családban él - létének minden módjában teljességre törekszik, alkot.

Reneszánsz ember.

Balipap Ferenc

2002. Dombóvárott